Ez történt idáig:

• Anna vért vesz el innen
• Egyik ilyen alkalommal összefut Farrah-val, aki szintén vérért jött
• Farrah itt bukkant fel először és Annával találkozik először, mint régi ismerős
• Felidézik a múltat

Damon

Behoztam Elenát. Már fél órája vártam, hogy valaki elmagyarázza, mi történt, de semmi. Hát így törődnek ezek a betegek hozzátartozóival. Bonnie leült és idegesen nézett ide-oda. Én fel-alá járkáltam, mikor Stefanék beértek a kórházba. - Még nem mondtak semmit! Jeremyt felhívtam, de nem vette fel, ezért hagytam neki egy üzenetet.

Damon

Aggódtam, hogy mi baja lehet. Megkérdeztem a kórház felé jövet Damont, hogy mi történt. Azt mondta, hogy ő sem tudja, egyszerűen csak elájult. Ha nem ő tett vele valamit, akkor mégis mi lehet vele? Remélem, jól van. Idegesen néztem ide-oda, és vártam, hogy felbukkanjon az orvos, és hogy mondjon valamit, mikor Stefanék beértek a kórházba.

Bonnie

Damon idegei pengeélen táncoltak, ahogy Stefané és Bonnie-é is. Én is ideges voltam, egyrészről, hogy mi van Elenával, másrészről, hogy nehogy egymásnak ugorjon a két testvér. Még jobban idegesített, ahogy Damon járkált, így kénytelen voltam rászólni.

- Attól, hogy itt rovod a kilométereket, nem fog hamarabb történni semmi. Szóval légy szíves ülj le - én is így tettem, és helyet foglaltam Bonnie mellett - Te jól vagy?

Sophie

Nem bírtam nyugton ülni, így felálltam a székről, és már indultam volna, mikor az Sophie utánam szólt.

Bonnie

- Bonnie, kérlek ne kezdj el járkálni - sóhajtottam - De most őszintén? Mi baja lehet Elenának? Tegnap este történt valami, miután elmentem a Grillből?

Sophie

- Én csak... el akarok menni egy kis vízért, mert nem bírom, de engem is fogalakoztat ez a kérdés, Sophie. Én nem voltam Grillben. mi történt?

Bonnie

- Majd ha elmentél vízért, elmondom. Nekem is hoznál, kérlek? - mosolyodtam el

Sophie

- Mi történhetett volna, Sophie? Mire gondolsz? - kérdeztem, de nem is igazán akartam felfogni.

Damon

Csak bólintottam, és el is "rohantam" két üveg vízért. Megkerestem a büfét, majd vettem két mentes vizet, és visszaindultam Stefanékhoz.

Bonnie

- Szívesen - mondtam. - Szerinted ez lehet az oka? - kérdeztem, miközben idegességembe kortyoltam egyet a vizemből.

Bonnie

- Miután elmentél, még végighallgattuk, hogy Isobel Katherine-nel veszekszik, utána pedig hazavittem. De kétlemm, hogy egy ilyen... pszichoszomatikus izéje lenne... - csóváltam a fejem.

Damon

- Damon, gondolj bele. Lehet valami abban, amit Sophie mond. Azt hiszem, nekem is közöm van, ahhoz, hogy most itt tartunk - mondtam, és lerogytam a székre.

Bonnie

- Jó, belegondolok! De nagyobb a valószínűsége, hogy azért vagyunk itt, mert sok vért... ittam ki belőle! - Nem tudtam máshogy fogalmazni.

Damon

- Mi? - kérdeztem, és rákaptam a tekintetemet. - Hogy? - álltam fel. - Miért? Mikor? - kezdtem dühbe jönni.

Bonnie

- Tegnap Katherine verbénát kevert a narancslevébe, amiből én is ittam. És eléggé rosszul lettem. Elena felajánlotta, hogy igyak a véréből, különben rosszabbul leszek! Nem tudtam mást tenni! És mivel egy ideje vérbankokból táplálkozom, furcsa volt újra igazi embervért inni. - Lesütöttem a szemeim.

Damon

Talán egy kicsit megnyugodtam, hogy nem támadta meg, de zavart, hogy magából adott Damonnak Elena. Visszaültem a székre, és onnan néztem Damont. - Értem.

Bonnie

Gyűlölködve meredtem a bátyámra. Még sosem utáltam ennyire. - Ha valami komolyabb baja lesz, az a te lelkeden szárad majd!

- Fogd már be egy kicsit! - mutattam az ujjaimmal. - Mert mikor te ittál a véréből és folyton hazudtál, hogy "Én nem iszom embervért"! - sziszegtem.

Damon

Egyre csak kapkodtam a fejemet, mikor ki beszélt. Nem sok mindent tudtam hozzáfűzni a dologhoz.

- Azért nem ittál olyan sokat belőle - szólaltam meg végül - Én is ott voltam, és láttam, mikor volt elég. És azután Elena jól volt. Miért is lyukadunk ki mindig oda, hogy mi volt, amikor Stefan "beteg" volt? Mióta Elena rosszul lett elég sokszor hallottam már ezt...

Sophie

Meg sem hallottam Bonnie-t.

- Engem fest le mindig a gonosznak pedig megváltoztam! És azért lyukadunk ki mindig oda, mert nem ő sem volt mindig olyan jó kisfiú! - mézes-mázaskodtam.

Damon

- Damon, elég! Azt akarod, hogy lebukjatok? - kérdeztem suttogva. Csak Elena miatt védtem őket.

Bonnie

- De többször volt jó kisfiú, mint te - erőltettem mosolyt az arcomra - Nyugi Bonnie, jelenleg nincs lebukásveszély. Lehet jobb lenne, ha hagynánk, hogy kibukjanak belőlük  a dolgok...

Sophie

- De nem én öltem meg majdnem azzal, hogy ittam a véréből! -Ekkor jött az orvos.Mind a négyen egyszerre rohantunk oda.

(Döntsétek el, mi baja van Elenának xD)

Igaza volt Sophie-nak. Hagyni kellett.

Bonnie

- Mi a baja? - támadtam le rögtön, mire elkezdett rizsázni valami lelki traumáról, ami a közelmúltban történhetett. - Összeveszett az öccsével. - fűztem hozzá. Valami vérveszteségről is beszélt, de azt tudtam. - Összegezné? -

- Persze. - kezdett neki. - Lelki sérüléseket szenvedett, elég sokat, nem tévedek? - Mind a négyen bólogattunk, mint az állat. - Ez a trauma-sorozat pedig kombinálva lett vérveszteséggel. Rengeteg vért veszített. - Éreztem magamon Stefan dühös tekintetét. - Nem lehet, hogy a kislány megpróbált öngyilkos lenni? A vérveszteség miatt erre tudok gondolni. - Na, most begurultam.

- Minek nézi maga Elenát? Meg sem fordult a fejében ilyesmi!

- Rendben, akkor nem. Ami biztos, hogy pihennie kell és még három napig megfigyelés alatt tartani! Kellemes napot! - Majd elindult.

- Maga tett a jókedvről! - ordítottam utána, de nem fordult vissza,

Damon

Akkor most már tudjuk, hogy mi a baja - mondtam. - Damon, jobb lenne, ha nem veszekednétek, pihennie kellesz.

Bonnie

- Bemegyek hozzá! - indultam is, de Bonnie megfogta a karom.

Damon

- Ne, Damon! Most lehet, hogy nem tenne jót neki.

Bonnie

-Akkor mit tegyek? Ha nem megyek be hozzá, becsavarodom! - suttogtam és falnak támasztottam a fejem.

Damon

Most valahogy megsajnáltam őt. Még sosem láttam így kiborulva. Tényleg ennyire szeretné Elenát? Minden bizonnyal. A vállára tettem a kezemet. - Veled megyek.

Bonnie

Bólintottam. Kinyitottuk az ajtót. Stefanra néztem, aki a fejét csóválta, tehát nem jön be. Elena ott feküdt a hófehér párnák között. Arca falfehér volt, kezéből egy hosszú cső állt ki. - Jaj, Elena! - Ritkán csinálok ilyet, de most a szemeim megteltek könnyel. Leültem az ágya szélére és megsimogattam az arcát. - Bocsáss meg nekem! - Csókoltam meg a homlokát. - Kérlek, gyógyulj meg!- Bonnie-hoz fordultam. - Szerinted mikor ébred fel?

Damon

Olyan oldalát láttam Damonnak, amit még soha. A szemei megteltek könnyel, és leült Elena mellé, majd megsimogatta az arcát. Borzalmas volt így látni a barátnőmet. Leültem Elena másik oldalára, és úgy válaszoltam Damon kérdésére.

- Nem tudom, de talán... hamarosan. - Nem tudtam volna rajta segíteni, mert nem fizikai volt a fájdalma.

Bonnie

-És Damon még azt mondta, hogy semmi pszichés baja nincs. És te jól vagy, Stefan? Miért nem mentél be hozzá? - kérdeztem

Sophie

- Damonnak igaza van! Ő a barátja, nem én! - szomorodott el az arcom még jobban. Fájtak ezek a szavak, de nagyon. Mégis, ez volt az igazság. - Te bemehetsz, ha gondolod!

- Szerinted meggyógyulna, ha adnék neki néhány csepp vért? - néztem Bonnie-ra. - De inkább nem. Katherine kihasználná az alkalmat. Te mit gondolsz?

Damon

- Ha adnál neki, akkor egy percre sem szabad elmozdulni mellőle, nem mehetsz el sehova, még ha élet-halál kérdése. Emberre nem lehetne bízni, könnyen elalszik, és ha Katherine megjelenne, akkor nem bírna el vele, és megigézné. Nem tudom, Damon. Talán.

Bonnie

- Dehogy megyek... hagyjalak itt depressziósan? Tudod, hogy nem szokásom - mosolyogtam - Damon-nel meg ne foglalkozz. Élvezi a helyzetet, hogy most a övé Elena, és ezért még bunkóbb, mint általában...már ha ez lehetséges - majd meghallottam, ahogy felajánlja, hogy ad Elenának a véréből - Damon vámpírvért akar itatni Elenával.

Sophie

- Hogy mi? - estem le majdnem a székről. Nagyon dühös lettem. Felálltam és rohantam volna a kórterembe, de Sophie visszafogott. - Engedj be! Ő nem lesz vámpír! Katherine bármikor jöhet! - De még mindg erősen tartott,

- Nem tehetem! Most az egyszer egyet értek veled! Éjjel-nappal vele kellene lennünk és mégúgy sem lenne biztonságos! Katherine kitalálna valamit! - magyaráztam. - De mégis... - Nem tudtam, mi tévő legyek.

Damon

- Én sem.

Hallottam Stefan hangját, és összerezzentem. Damon szerintem még többet is hallott, mint én, mert neki sokkal jobb a hallása, mint nekem. - Mit mond? - kérdeztem.

Bonnie

Ha jól hallom... "Engedj be... Ő nem lesz vámpír... Katherine bármikor jöhet!" Ezt mondta.Legalább valamiben egyet értünk.

Damon

Bólintottam.

- Menj be kérlek, mert ha én megyek be, valamelyikünk még meghal! - Ezzel most Damonra és magamra céloztam. Sophie elengedett és már be is lépett az ajtón, de még visszafordult egy percre.

- Igen, valóban. De, ha Sophie is itt lesz, akkor... Nem tudom, hogy ő belemenne-e - mondtam, majd felálltam, és az ajtóhoz léptem, és már nyitottam volna ki az ajtót, mikor az kinyílt, és Sophie lépett be rajta.

Bonnie

- Igazad van, csak... annyira szeretném, ha már jobban lenne - ültem vissza a székemre.

Bonnie

-Jobban lesz, csak várni kell rá egy kicsit. Gondolj bele, hogy szeretnéd, hogy jobban legyen. Élőként, vagy halottként? - tettem fel a kérdést - És te, Damon? Szeretnéd kockáztatni, hogy Elena olyan legyen, mint mi?

Sophie

- Élőként. - Damonra néztem, aki még mindig Elenát bámulta, majd Sophie-ra, és rám nézett.

Bonnie

Nem, nem akarom, hogy ilyen legyen, semmiféleképp! Ő sem akarná! - temettem arcomat a kezeimbe. -Stefan gondolom ki van akadva... - néztem Sophie-ra.- Nagyon szeretem Steft, hiszen az öcsém,de szinte semmiben sem értünk egyet.

Damon

- Eléggé kiborult - bólintottam - Damon... mintha megváltoztál volna egy kicsit. Ezelőtt sohasem mondtad, hogy szereted Stefant, csak 1864-ben. - ültem le mellé

Sophie

- Katherine volt az oka mindennek! Bocsáss meg nekem, Sophie, hogy azt mondtam, amit mondtam, hogy Katherine sokkal többet jelent, mint te! Kérlek, bocsáss meg nekem! - kérleltem. Tudtam, hogyha Elena nem kerül kórházba, nem mondok neki ilyet. De szerettem Sophie-t, úgy, mint barátomat.

Damon

Tényleg csak 1864-ben mondta utoljára, hogy szereti az öccsét? ÉS, hogy szereti, az még jobban meglepett. Olyan más lett, de embereket ölt... Talán tényleg megváltozott...?

Bonnie

Csak zuhantam a mélybe. NEm láttam, nem éreztem semmit. Csak hangokat hallottam. Nem is akármilyen hangokat. A számomra legkedvesebb hangok szólaltak meg valahol. De nem láttam semmit. Bonnie, Damon és egy hang, amit még nem olyan rég hallottam először. Sophie hangja. "Hol vagyok?" - kérdeztem. Minden egyes szót megértettem, amiből azt szűrtem le, hogy velem történt valami. Damon szenved, Bonnie nem esett még neki, Sophie pedig megpróbálja lebeszélni valamiről. De miről? És ekkor jutottak el oda: Damon a vérét akarta adni nekem, hogy meggyógyuljak. De elvetették az ötletet, Katherine miatt. Mi lesz most velem? Csak zuhanok. Meg fogok halni?

Elena

- 145 évig érlelted magadban ezt a 2 mondatot, Damon? - kérdeztem - Ha nem tudnám, milyen vagy, vagy voltál, rögtön elhinném. Biztos vagyok benne, hogy most túl nagy sokk ért Elena miatt,ezért mondod ezeket - álltam fel a székről - Megyek, megnézem Stefant - ezzel kinyitottam az ajtót, és kiléptem a folyosóra, ahol Stefan még mindig az egyik széken ült.

Sophie

- Na? Hogy van? - pattantam fel.

- Őszintén? Elég rosszul néz ki - húztam el a számat - Lebeszéltem Damont arról, hogy adjon neki a véréből. Stefan, minden rendben lesz, Elena meg fog gyógyulni - fogtam meg biztatólag a vállát, majd megöleltem

Sophie

- Nekem nincs más, rajta kívül! Ha elveszítem, belehalok! Sophie, annyira szeretem őt! - Sírtam a vállán, mire simogatni kezdte a fejem. - Még ha Damont is választotta, reménykedem, hogy egyszer... egy verőfényes, napsütéses napon felnyílik a szeme, hogy engem szeret.

-A remény hal meg utoljára, Stefan - simogattam a fejét - És mivel mi sosem halunk meg, van időnk reménykedni. Ha Elena igazán szeret téged, visszatér hozzád. De az is lehet, hogy mindkettőtöket szereti. Én már végképp nem tudok kiigazodni ezen - mosolyodtam el kínomban - Minden meg fog oldódni, oké? - tettem az arcára a kezeimet és megpusziltam az arcát

Sophie

- Annyira remélem, hogy igazad van! Bár, így belegondolva, neked mindig igazad van, barátnőm! - mosolyodtam el halványan. - Mi legyen most? Bemenni nem akarok, de messzire menni sem! Most mi legyen? - néztem, hátha tud javasolni valamit.

Megfogtam Elenára kezét, és leülte mellé az ágyra. Damonra néztem, aki még mindig ugyanolyan állapotban volt. gondolom, szeretnél vele egy kicsit egyedül lenni - mondtam, miközben őt néztem.

Bonnie

- Végre valaki elismeri, hogy mindig igazam van - mosolyogtam - Figyelj én ráérek, ülhetünk itt is, ha nem akarsz bemenni. De mehetünk valamerre, ha szeretnél. Nekem mindegy... - kacsintottam - Na, mosolyogj. Mióta itt vagyok nem láttalak mosolyogni úgy igazán. Pedig én mindig megnevettettelek.

Sophie

- El akarsz menni, Bonnie? - fordítottam felé a tekintetem.

Damon

- Nagy kedvem lenne hozzá, hogy leigyam magam! - néztem rá őszinte szemekkel.

- Akkor hajrá - pattantam fel - Rúgjunk be együtt. Úgyis fel kell dolgoznom ezt a rengeteg információt, amit ideérkezésem óta kaptam.

Sophie

- Grill? - Léptem oda mellé. Egyetlen reményem, ha leiszom magam a sárga föld alá is. Nyújtottam a kezem, hogy karoljon belém. Vártam a válaszát. - Közben mesélek róla, rólunk, milyen volt. A nosztalgia még nem ölt eddig embert. Hogy vámpírt ölt-e már, azt nem tudom.

- Ha szeretnél vele kettesben maradni, akkor én... akkor én nem fogok zavarni - mondtam.

Bonnie

- Pompám - mosolyogva bólintottam, majd belékaroltam - Na, kíváncsian várom a kapcsolatotok történetét. A nosztalgia veszélyes egy fegyver - húztam el a számat - De aztán nem szépíteni - böktem oldalba

Sophie

- Nem, te maradj itt! Én felhívom az anyját! - kaptam elő a mobilom és kimentem a szobából. Tárcsáztam Isobel számát. -Szia, Isobel! Figyelj, Elena kórházban van, súlyos az állapota. Nem telefontéma, ha beérsz mindent elmondok. Siess! - Majd letettem. Visszasétáltam. - Ha menni szeretnél, nyugodtan menj, van itt elég orvos, hogy leállítson. Még vér is van! Nem hagyom egyedül! - ültem vissza mellé. Bonnie megértően elmosolyodott.

Damon

Elindultunk a Grillbe.

Amikor megláttam Damon üzenetét, azonnal  kórházba siettem. Megkérdeztem a portán, hogy hol van a szobája és rohantam is fel. -Jól van? -kérdeztem Damon-t, amikor megláttam őt  szoba előtt a folyosón.

- Remekül! - néztem rá szúrósan. - De menj csak be! Nézd meg, milyen jó bőrben van! -mondtam és kitártam az ajtót. Vártam, hogy belépjen, de egy ideig habozott, csak azután indult el. Láttam rajta, hogy elszörnyed és rögtön letelepszik Elena balján. - Nem a te hibád, ugye tudod? - rázta a fejét. - Nem vagy hibás, ez megtörtént volna, így is, úgy is.

Damon

Én csak elmosolyodtam, és felálltam az ágyról. Mielőtt kléptem volna az ajtón, összetalálkoztam Jeremy-vel. - Szia! - köszöntem.

Bonnie

- Szia!- Jeremy is kinyögte az apró szót, de alig hallhatóan.

Rengeteg idő eltelt. Nem is néztem az órát. Jeremy már elment, és én már csak Isobelt vártam.

Damon

Nem igazán volt üres parkolóhely a kórháznál, de végül találtam egyet. Kiszálltam a kocsiból, majd ráérősen, unottan a bejárat felé sétáltam. A tegnapi piálás, s a Katherine-nel töltött idő megtette a hatását. Nem éreztem, de a fejem még mindig sajgott. Viszont a bejáratnál nekem jött valaki. Csak nekem lehet ekkora szerencsém. Jeremy. Nem foglalkoztam vele. Kikerültem, s a recepcióhoz sétáltam, ahol megtudtam, hogy merre találom Elena szobáját.

- Szia Damon. Hallottam a rossz hírről - mondtam együtt érzően, majd megdörzsöltem a halántékom. - Fáj a fejem - mormogtam. - Elena? Mi történt szegénykével? - kérdeztem Damontől.

Farrah

- Sophie szavaival élve: pszichoszomatikus problémák léptek fel nála. Jeremy, a tegnapi incidens, a Stefannal való szakítás, Katherine... és mind egy időben. Nem tett neki jót! - fogtam a kezét. - Mi történt veled? - néztem rá. - Ittál?

Damon

Emberi tempóban, de rohanva érkeztem meg a kórházba, majd a nővérpulthoz rohanva megkérdeztem, hol találom Elenát. Utána is futva folytattam az utam, egészen a szobájáig, ahol az ajtó előtt megálltam egy pillanatra.

- Meg kell nyugodnom - mondtam magamnak halkan, bár nem mintha használt volna bármit is. - Nem lesz semmi baj... - Mély levegő. - Minden rendben lesz...

Elfordítottam a kilincset, beléptem a szobába, és megláttam Elenát. A földbe gyökerezett a lábam. Falfehér volt, és a látszat megfelelt Damon elmondásának, Elena nincs jól. Damon az ágya szélén ült. Farrah is ott volt. Egyetlen pillantást vetettem csak rájuk, mikor becsuktam magam mögött az ajtót, és az ágy másik oldalán Elena mellé ültem, majd megfogtam a kezét.

- Hogy van? Mi történt? Mi a baja? Ki bántotta? - áradtak belőlem a kérdések, miközben a szemeim megteltek könnyekkel.

Isobel

- Oh - döbbentem meg, most minden színjátékot félretéve. Egyszerűen Damonnel nem tudtam bunkó és érzéketlen lenni. Elvégre rokonok vagyunk, vagy mi. - Ööö, ma még nem - válaszoltam nehézkesen, s leültem mellé.

Farrah

Damon

- Istenem... - suttogtam, s óvatosan megsimogattam Elena arcát. Nem reagált. - Megölöm... esküszöm, megölöm Katherine-t...

Isobel

- Mert szerinted ez nem történik meg, ha nincs itt?! - emeltem fel a hangom, Farrah eközben kihátrált. - Tudod mit? Fogd te is rám! Ma már megszoktam!

Damon

Meglepődtem, hogy Damon így kikelt magából. Nem volt most türelmem a hangulatingadozásaihoz, ezért kissé ingerülten válaszoltam vissza:

- Légy oly szíves és ne sajnáltasd itt nekem magadat, jó? - dühöngtem. - Nem tudom, hogy akkor is így lett-e volna, ha Katherine nincs itt, de hogy nagyban besegített, az biztos! Nem állt szándékomban ezért éppenséggel téged hibáztatni, és ha te mégis bűnbak akarsz lenni, akkor légyszíves odakint add ki a mérged, és ne a lányom betegágya mellett kiabálj.

Isobel

- Isobel, nem akarom őt elveszíteni! - folyt ki néhány könnycsepp a szememből. - Szeretem a lányod, és ez most... ez az én hibám... elhalásztam őt Stefantól, ezzel elkezdőtött ez az egész...

Damon

- Mert szerinted én el akarom őt veszíteni?! - csattantam fel mérgesen. De aztán eszembe jutott saját intelmem, így lehalkítottam a hangom, úgy folytattam. - Damon, tudom, hogy szereted Elenát, és elhiszem, ha azt mondod, nem akarsz neki rosszat. Bár nem egyszerű túllépni a közös múltunkon, de ha azt mondod, szereted a lányom, én hiszek neked.

Az én szememből is kifolyt néhány újabb könnycsepp.

- Nem hiszem, hogy te lennél az oka a történteknek. Katherine-t sokkal inkább hibáztatom, mint téged. De ha már közülünk akarsz bűnbakot keresni, aki kezdte ezt az egészet, akkor hibáztass inkább engem... - tört fel belőlem a keserű igazság. - Hisz én hagytam el. Miattam kezdődött ez az egész. Soha nem voltam mellette, mikor kellett volna... Nem vigyáztam rá...

Isobel

- Nem... - csóváltam a fejem. - Aki itt végképp nem hibás, az te vagy! - vallottam be, de most tényleg ezt gondoltam. - Visszajöttél, az a fontos, itt vagy mellette! Sajnálom, hogy annak idején olyan csúnyán átvágtalak. - váltottam témát.

Damon

Meglepett, hogy Damon bocsánatot kért tőlem, de az még jobban, hogy nem tart hibásnak a történtekben. Én nagyon is magamat okoltam.

- Azt hiszem, itt most hiába is keresnénk bűnbakot - sóhajtottam megadóan. - Mind hibásnak érezzük magunkat, mind kivettük a részünket ebből a gyülemlő feszültségből. Az már szinte megállapíthatatlan, hogy Elenára melyikünk hatott a leginkább így.

Damon-re néztem, és jobbomat levéve Elena arcáról, megfogtam a kezét. Azt hiszem, megleptem ezzel a tettemmel.

- Lehet, hogy szerinted én nem vagyok hibás most, de... szerintem meg te nem vagy az. Mind a ketten jót akarunk neki, és szeretjük, ez a fontos. Nem mintha el tudnám felejteni valaha is, hogy... anno lemondtam róla... és elhagytam őt... Bárki bármit is mond, ezt egy anya soha nem bocsáthatja meg magának... soha.

Felsóhajtottam.

- Ami pedig azt illeti, hogy átváltoztattál... nos... azt hiszem, nekem kellett volna jobban észnél lennem.

Isobel

Megfogta a kezem. Ez nagyon meglepett. Mi lett abból a rideg nőből, aki nem olyan rég még a parkban találkozott Elenával és azt mondta, nem érdekli.  - Nem épp az átváltoztatásodra gondoltam!

Damon

- Tudom, hogy mire gondoltál, de én nem akarok arra gondolni - feleltem komoran, és visszahúztam a kezemet. Újra Elenára fordítottam a pillantásomat, és témát váltottam. - Nem akartam felkavarni az életét... az igazság az, hogy el akartam menni, miután találkoztam vele... ezért mondtam neki azt, amit... azért, hogy ne tegyem tönkre az életét, de... nem bírtam itthagyni... Mellette a helyem, hisz az anyja vagyok. Annyi mindent másképp csinálnék, ha újra kezdhetném...

Isobel

- Nekem mondod? Nem jönnék a közelébe, ha újra kezdhetném! - Ekkor meglepő dolog történt. - Elena megmozdította a kezét! - újságoltam boldogan és fölé hajoltam. Ébredezett. Végre Csipkerózsika megunta az alvást és ébredezik.

Damon

- Rosszul tennéd - súgtam még oda Damon-nek, utalva a távolmaradásos tervére Elenával.

De aztán rögtön újra a lányomra néztem, minden egyes rezdülését alaposan megfigyelve.

Isobel

Hirtelen nem zuhantam többet. Megálltam, de ettől még mindent hallottam. És most már láttam is. - Anya? - kérdeztem homályosan, fáradtan. - Damon? - néztem a másik oldalamra.

Elena

- Elena, édesem, hogy érzed magad? - kérdeztem, újabb könnycseppek kíséretében.

Isobel

- Fáradt vagyok! Mi történt?

Elena

Idegesen haraptam be az alsó ajkam, és Damon-re néztem.

Isobel

- Elájultál! - Csókoltam meg a kezét.- Sok lelkifájdalom ért mostanában, az orvos erre fogta. Jobban vagy? - Lassan, de bólintott. Láttam, hogy Isobelre néz.

Damon

Ahogy Elena rám nézett, miután Damon elmondta, hogy valószínűleg a lelki megrázkódtatások miatt került ide... elfogott egy rossz érzés... és újra kitört belőlem a magyarázkodás.

- Drágám... Elena... nagyon sajnálom a történteket, és... tudom, hogy hibás vagyok benne, és... és ha akarod, máris elmegyek... - dadogtam szipogva, és fel akartam állni...

Isobel

Nehezen, de felemeltem a saját kezem és megfogtam az ő kezét. - Ne! - Nem hittem volna, hogy egy héttel ezelőtt ilyet mondok az igazi anyámnak, de ahogy hallottam, miket mondanak, tudtam, nem hazugság az, amit mesélt. - Mindenkit hibáztattok, csak engem nem... pedig én is tehetek róla... én mentem a dolgok elébe, nem törődve semmivel és senkivel...

Elena

Másnap reggel úgy döntöttem, hogy először nem az iskola, hanem a kórhát felé veszem az irányt. Miután elkészültem, elindultam a kórházba, hogy meglátogassam Elenát. Halkan nyomtam le a kilincset, majd beléptem a kórterembe.

- Sziasztok - köszöntem Damonnek és Isobelnek, majd megláttam, hogy Elenának nyitva van a szeme - Szia, Elena! Látom, már jobban vagy, kezd visszatérni a színed - mosolyogtam

Sophie

- Szia Sophie - köszöntem vissza neki, mikor belépett a szobába. Aztán visszafordultam Elenához. - Drágám, te az ég-világon semmiben nem vagy hibás - nagyon komolyan mondtam, amit mondtam. - Nem te tehetsz róla, hogy itt vagy. Nekem kellett volna, hogy több eszem legyen, hisz én vagyok a felnőtt, nekem kéne megóvnom téged... ez a dolga egy anyának.

Isobel

- Anyádnak igaza van! Te nem vagy hibás! Nekünk kellett volna vigyázni rád, de figyelmetlenek voltunk! - szorítottam meg a kezét. - Annyira örülök,hogy újra köztünk vagy - Öleltem meg boldogan, majd Sophie-hoz fordultam. - Stefan?

Damon

- Tegnap este óta nem láttam, akkor pedig eléggé... magán kívül volt, hogy szépen fogalmazzak - mondtam

Sophie

- Szóval ivott! - fejeztem be. - Gondolom, közben elmesélte, milyen rohadt nagy szemétláda vagyok, meg ehhez hasonlók. - néztem Sophie-ra. - Mind a ketten elferdítjük néha a dolgokat. De kettőnk közül Stefan az, akiben nem lehet megbízni! - mondtam kicsit dühösen, majd visszanéztem Elenára.

Damon

- Igen, méghozzá elég sokat, bár ebben én is hibás vagyok, mert adtam alá a lovat - húztam e egy kicsit a számat - Nekem eléggé valóságosnak tűnt az egész, amit mondott.Mindent elmesélt, a kezdetektől, de én eddigi éveim során fordítva láttam a helyzetet. Általában Stefan-ben tudtam megbízni - mondtam, majd én is Elenához fordultam - Elena, fáj valamid? - kérdeztem, mert nagyon fancsali képet vágott

Sophie

Figyeltem az eseményeket. Meglepődtem ezen az egészen. Vajon mennyi ideig lehettem eszméletlen? Órák, napok? De ekkor jutott el a tudatomig Sophie kérdése.

- Egy kicsit fáj a fejem. És ha már arról van szó, hogy ki a megbízhatóbb... - Nem akartam belefolyni, de hozzá kell tennem. - Damonnak igaza van. Nem egyszer fordult elő, hogy Stefan megígért neki valamit és az nem úgy történt. Például Katherine elfogásának estéjén Stefan megígérte Damonnak, hogy nem mondja el senkinek, hogy Katherine vámpír, ehhez képest Stefan hívta a seriffet. És tavaly is előfordult. Stefan és én megígértük neki, hogy segítünk kiszabadítani Katherine-t a sírból, de eszünk ágában sem volt, csakhogy egy kicsit fellélegezhessünk. Ez kiderült és... egy ideig bennem sem bízott meg. Azon az estén majdnem vámpír lettem - néztem Damonra. - Az az arc, ahogyan Damon nézett rám, az a csalódott arc... sosem felejtem el... és ahogy azt mondta Stefannak, hogy mekkorát tévedett, mikor elhitte, hogy újra megbízhat az öccsében.

Elena

- Mindenki változik, Elena - mondtam - Azt te sem képzelhetted, hogy Stefan komolyan gondolja, hogy kiszabadítja Katherinet, még ha a testvére szerelméről is volt szó. Katherine gonosz, és ezt Stefan is jól tudja, ahogy te és Damon is, vagy bárki, akinek köze volt hozzá. A helyében én is ezt tettem volna - néztem felváltva Damon-re és Elenára- Nem akarom Stefant szentnek beállítani, mert hát ki az? Damon álláspontját is ugyanúgy megértem, mert neki is rossz lehetett, hogy a testvére becsapja. De inkább ez a rossz, minthogy egy nagyobb gonosz szabadult volna ki. De mint tudjuk, ez lényegtelen, mivel Katherine nem is volt abban a  sírban.

Sophie

Elengedtem a fülem mellett a megjegyzését.

- Ezzel arra céloztam, hogy... egy ember, vagy éppen vámpír, évekkel később már nem az, akinek megismerted. Ahogy mondtad, mindenki változik. Talán Stefant olyannak ismerted meg, aki mindig kedves és türtőzteti magát, de Damont se így ismerted meg, ahogy itt ül az ágyam mellett, könnyes szemekkel. Én is hibás vagyok abban a "Szabadítsuk ki Katherine-t" projektben, mert Damon még direkt ki is faggatott, tényleg segítünk-e. És én szemrebbenés nélkül hazudtam és álltam Stefan mellé. A látszat is gyakran csal, mert talán egy nyugodt kinézetű emberből lesz sorozatgyilkos, viszont egy lázadó külsejű tini talán teljesen mást takar, mint a külseje. Most komolyan? Mikor először megláttál és megtudtad, hogy nem Katherine vagyok, nem gondoltál arra, hogy nemcsak a külsőm olyan, hanem a lelkem, a belsőm is? - ültem fel, de Damon megpróbált visszatartani. Ő is, mint az anyám, csak hallgatták.

Elena

- Őszintén? Csak arra gondoltam, hogy ugyanolyan lehetsz, mint ő, de aztán jobban belegondoltam. Úgy gondoltam, a fiúk nem lehetnek még egyszer olyan ostobák, hogy egy ugyanolyan nővel kezdjenek, mint Katherine. Aki gonosz, önző és mindenkin átgázol.Ezen kívül amikor jobban megnéztem, neked jóságot tükrözött a szemed, nem úgy, mint Katherine-é. És hidd el, láttam én már Stefant nagyon gonosznak is, és örülj, hogy ezt az oldalát nem nagyon ismered. Hallottam, hogy nem tudott leállni, amikor megkóstolta a véred, és bezártátok a pincébe, de ez még semmi. Damont pedig láttam én már így, ahogy most, nehogy azt hidd, hogy nem.

Sophie

Damonra néztem. Vajon mikor lehetett ennyire kiborulva és miért?

- Mi történt akkor? - kérdeztem. Remélem, nem 1864 lesz megint a téma.

Elena

- Majd Damon elmeséli, ha szeretné - néztem rá, majd Elenára - Az ő szájából biztosan érdekesebb lesz - mondtam, és leültem az egyik székre

Sophie

Nem igazán tudtam, hogy mit mondjak. Nem akartam állást foglalni egyik fiú mellett sem. Nem biztos, hogy tudtam volna pártatlan lenni ebben a témában... Úgy gondoltam az a legjobb, ha simán csak Elena mellett állok, és őt támogatom.

Isobel

- Inkább hagyjuk! - válaszoltam a "felkérésre". -Nem olyan fontos és ennél fontosabb meg biztos nem volt. - Tudtam, hogy ezzel nem altatom el Elena kíváncsiságát, de nem akartam elmesélni. - Ha Sophie akarja, majd elmeséli, én inkább meghagyom a jövőnek!

Damon

- Ha már a jövőnél tartunk - kezdtem én, mikor úgy tűnt, más nem akar megszólalni -, talán nem ártana idehívnunk egy orvost, hogy megvizsgálja Elenát. Jó lenne kicsit többet tudni a jelenlegi állapotáról.

Előbújt belőlem megint az anyuka.

Isobel

Bólintottam. (De akkor te állítsd fel a diagnózist, Isobel xD)

Elena

- Megyek, hívok valakit - mondtam, és adtam egy puszit Elena homlokára, majd elindultam kifelé.

(Isobel hülye volt már a bioszhoz is, nem javasolja, hogy vele állíttass fel diagnózist, mert még belehalsz...)

Isobel

Bementem a kórházba, és egyből elindultam Elena kórterme felé. Reméltem, hogy már jobban lesz. Amikor odaértem, halkan bekopogtam.

Bonnie

Már az ajtóban álltam, mikor valaki bekopogott, majd Bonnie, Elena barátnője lépett be.

- Szia - köszöntem neki, és félreléptem, hogy bejöhessen ő is.

Isobel

- Egy pillanat múlva belép Bonnie - mondtam Elenának - Szia, Bonnie! - köszöntem, ahogy bejött az ajtón, majd elővettem a telefonom mivel Stefan sehol nem volt. Megértem, hogy nem jön be, hiszen fájdalmas neki ez az egész, de valami életjelet adhatna magáról. Elkezdtem bepötyögni az SMS szövegét: "Még élsz? Minden rendben van? Mihamarabbi választ kérek! Puszillak, Sophie"

Sophie

A folyosóra kilépve nem tartott sokáig, hogy találjak egy orvost, aki rögtön velem is jött. Együtt léptünk be újra Elena szobájába.

Úgy láttam, az orvos kissé meglepődött, hogy ennyien vagyunk a szobában. Már számítottam rá, hogy meg fog kérni minket, ne legyünk bent ennyien egyszerre. Főleg ne addig, míg megvizsgálja őt. De én elhatároztam, hogy nem tágítok mellőle, az anyja vagyok, megtehetem.

Isobel

Mielőtt válaszolhatott volna Elena,Isobel visszajött egy orvossal,aki megkért minket, hogy menjünk ki, így Sophie és én, kimentünk, míg Isobel bent maradt, mert ragaszkodott hozzá. Addig mi ketten leültünk a szoba előtti székekre.

Bonnie

- Szépen kiraktak minket - mosolyogtam, majd a telefonomra néztem. Még mindig semmi válasz. Majd Bonnie-ra néztem, aki furcsán nézett rám - Minden oké?

Sophie

Némán figyeltem, míg az orvos Elenát vizsgálgatta, meg a leleteit nézte. Végig az ágya mellett álltam, és a kezét fogtam. Ideges voltam. Elena még mindig sápadt volt, de mégis, már sokkal jobban nézett ki, mint tegnap.

- Úgy tűnik, nem lesz itt semmi baj - mondta végül az orvos, és ránk mosolygott. - Miss Gilbert eredményei javultak. Úgy tűnik, a legnagyobb részben valóban a stressz okozta a bajt. De... - aggodalmasan, gyanakvón nézett ránk -, még mindig nem értem, hogy léphetett fel ekkora mértékű vérveszteség...

Hát, erre nem tudtam mit is felelhetnék... Mit mondjak, hogy megharapta egy vámpír? Be is utaltatna rögtön a zártosztályra. Elenára néztem.

Isobel

- Én... Sajnálom, amit tegnap mondtam - kértem bocsánatot. - Nem akartalak megbántani tényleg, és úgy hiszem, hogy el tudlak fogadni. Úgy érzem, hogy mi lehetünk barátnők, annak ellenére, ami vagy. - Nem tudtam, hogy hogyan fog a szavaimra reagálni, de csak vártam. Mást nem tehettem.

Bonnie

- Én is úgy érzem - mosolyogtam - Én megértem a nézőpontodat, de komolyan. A helyedben én is utálnám a vámpírokat, főleg, hogy a nagymamád halálába került, hogy közöd lett a fajtámhoz. Nem is tudom, hogy van benned ekkora erő... én rögtön elpusztítottam volna azt, aki hibás ezért.

Sophie

- Legszívesebben én is azt tenném, de az nem hozná vissza őt - mondtam. - A múlton nem tudunk változtatni.

Bonnie

- Ebben igazad van - bólintottam

Sophie

- Egyébként, pontosan, honnan ismered Stefanékat? - kérdeztem.

Bonnie

- Születésem óta ismerem őket., vagyis 163 éve.  Az ő családjuk és az enyém nagyon jó barátok voltak, így mi is azok lettünk. Ismertem a fiúk minden titkát, a bizalmasuk voltam. Stefan-nel megmaradt ez az állapot, de Damon... az bonyolultabb -kínomban felnevettem

Sophie

- Ezek szerint Damon már akkor is ilyen volt. - Bólintott. - Hát... a 163 év, nem kevés idő - mosolyodtam el. Nyílt az ajtó, és az orvos jött ki Elenától. Biccentett, majd tovább állt.

Bonnie

Ah, akkor semmi komoly bajom nincs - mosolyogtam anyára. - Damon hova tűnt? Amíg az orvos prédikált, kisomforgott. Nem tudod, hova tűnt? Igaz, lehet, hogy kimerült. Néha egy vámpír is elfárad. - De nagyon hiányzott a jelenléte.

Elena

Nem tudtam, hogy most bemenjek-e hozzá, vagy sem, igazából féltem, hogy is reagálna rá. Lehet, hogy nem tett volna jót neki, ha bemegyek.

Bonnie

Megkönnyebbültem, ahogy az orvos kiment a szobából, és nem kérdezősködött tovább. Erre jó a vámpírság, el tudjuk altatni az emberek gyanakvását. Elég volt a szemébe néznem, és elhitetnem vele, hogy Elena elesett, és megvágta magát véletlenül, ezért volt a vérveszteség.

Amint becsukódott az ajtó az orvos mögött, felsóhajtottam, majd visszamosolyogtam Elenára.

- Hála Istennek - mondtam, és kicsit megszorítottam a kezét. Közben, ahogy mondta, nekem is feltűnt, hogy Damon nincs már a szobában, pedig az imént még ott volt. - Nem tudom hová mehetett Damon - feleltem. - De lehet, hogy tényleg csak kimerült, és kiment egy kis frisslevegőt szívni.

Isobel

- Lehetséges... te nem vagy fáradt, anya? - kérdeztem tőle. Mióta ülhet itt mellettem? És végig idegeskedte ezt az időt. Szegény... - Ha gondolod, pihend ki magad, menj haza és...

Elena

- Nem, nem, semmi bajom - ráztam sietve a fejemet. - Én jól vagyok. Inkább itt maradnék veled, ha nem bánod...

Isobel

Elmosolyodtam. - Hogyan bánhatnám? - Mosolyogva visszaült az ágyam szélére. - Álmodtam valamit... Katherine-ről. - kezdtem akadozva. - Az álmaimban Katherine nem akart bántani. Ellenkezőleg: azért jött vissza, hogy megvédjen valamitől, vagy inkább... valakitől. És mikor eljött az ideje, mikor a legnagyobb veszélyben voltam, azt mondta, nem kell hogy úgy legyen és a vérét ajánlotta. Szerinted lehetséges ez? Az, hogy üzenni akart nekem, mert kapcsolatban van velem, az agyammal, a testemmel?

Elena

- Annak én is örülnék... - Fogtam meg a kezét. - És azt hiszem, ezzel nem csak mi vagyunk így, hanem sokan... Érzem, hogy Katherine nem olyan rossz, és nem utál, csak... rosszul fejezi ki magát... egy vámpír miatt veszítette el a fiatalkorát és én meg tudom érteni, milyen lehet az. Csak belegondolni nem szeretnék! De van nekem valamim, ami neki nincs! - mosolyogtam anyára. - Te!

Elena

Felálltam a székről, és úgy döntöttem, hogy bemegyek. Az orvos miatt nem tudtunk beszélni, de most... hátha. Odamentem az ajtóhoz, és halkan bekopogtam. Féltem, talán attól, amiért bántottam őt. Nekem is részem votl abban, hogy idekerült.

Bonnie

- Tessék! - ordítottam.

Elena

Miután bebocsátást nyertem, kinyitottam az ajtót, és beléptem a szobába. Elena ült az ágyon, mellett pedig Isobel. - Szia! - köszöntem.

Bonnie

- Bonnie! - kiáltottam fel mosolyogva. - Hát eljöttél? Már vártalak ám! De gyere és ölelj meg! - tártam ki a karjaim.

Elena

Úgy örültem neki, hogy nem haragszik rám. Odamentem hozzá, és megöleltem, miközben a könnyek a szememet szúrták, de visszatartottam. - Bocsáss meg! - kértem.

Bonnie

Gyanakvóan néztem a szemeibe. - Miért is? - Nem értettem a dolgot. Ártott nekem? Mert én ugyan nem vettem észre.

Elena

- Így is sok gondod volt, én pedig még rátettem egy lapáttal... Ami a ház előtt történt... Sajnálom. - Leültem mellé az ágyra.

Bonnie

- Öhm... azt hiszem, megnézem, hová lett Damon - álltam fel Elena ágyáról, majd lehajoltam, és adtam egy puszit az arcára. - Ti csak beszélgessetek.

Azzal megfordultam, és kimentem a szobából, gondolván, hogy tényleg nem rossz ötlet megnézni, hová lett Damon olyan hirtelen.

Először a közeli folyosókon sétáltam végig, de nem találtam Damont, így végül elindultam a bejárat felé, hátha tényleg friss levegőre vágyott.

Isobel

Isobel elhagyta a szobát, mi pedig ketten maradtunk Elenával. - Meg tudsz nekem bocsátani? - kérdeztem.

Bonnie

- Azt hiszem, neked kellene! - szégyeltem el magam. - Én ütöttelek meg! Annyira sajnálom! - Telt meg könnyel mind a két szemem. - Csak... Damon szenvedett és... nem tudtalak máshogy megállítani....

Elena

- Nem haragszom Elena - öleltem meg. - Még magam sem tudom, hogy miért bántottam. És megérdemeltem, de ne beszéljünk erről - néztem rá. - Hogy vagy?

Bonnie

- Remekül! - válaszoltam. A fejem még fáj egy kicsit, de az majd elmúlik, ahogy a vérveszteség is. - És most jött el a perc, hogy megkérdezzem, ami a legjobban érdekel. - Stefannal mi a helyzet? Láttad mostanában?

Elena

- Remélem, hogy mihamarabb felépülsz - mondtam. - Stefan... Tegnap láttam utoljára, amikor behoztunk ide. Nagyon aggódott érted. Szerintem még mindig szeret, mert képes lett volna összeverekedni Damonnal.Ha Sophie-val nem állítjuk meg, talán meg is teszi.

Bonnie

Sehol nem találtam Damon-t, gondolom elment idő közben... így inkább visszasétáltam Elena szobája elé, és leültem az ottani székek egyikére. Nem akartam megzavarni őket Bonnie-val, hadd beszélgessenek.

Isobel

Ott ültem a folyosón, mivel nem mentem vissza Bonnie-val a kórterembe Elenához, jó volt nekem ott. Nem is igazán tudtam, mit keresek ott, hiszen Elenával alig ismerjük egymást, de valahogy aggódtam miatta. Persze lehet csak azért, mert Stefan és Damon is aggódik miatta, de akkor hol a fenében van már Stefan? Az SMS-emre még mindig nem válaszolt, kezdtem aggódni. Néhány perc múlva már az unalom is elkezdett kerülgetni, így a könyökömre támaszkodva vártam, hátha történik valami.

Sophie

- Bonnie, ígérd meg, hogy köztünk marad, amit most mondok. Tudom, anyum is hallani fogja, mert biztosan kinn áll a folyosón, sőt, biztos vagyok benne, hogy van még ott mellette valaki, de... én még mindig Stefant szeretem. Mindig is, most is. De becsapott. Nem is azért, mert megcsókolta Katherine-t, mert kit érdekel! De kérdőre vontam és ő letagadta! Ha én szenvedek, akkor... - Elcsuklott a hangom.

Elena

Elcsuklott a hangja, én pedig megfogtam a kezét. - Nem mondom el senkinek, de talán beszélnetek kellene újra, nem? Talán most elmondja neked az igazságot, mert szeret, ezt tudom. - Tényleg beszélnem kellett Stefannal, hisz meg akartam tőle kérdezni, hogy pontosan mi történt. Nem mondom el neki, mit mondott Elena, de biztos volt oka Stefannak, amiért letagadta.

Bonnie

- Nem akarok beszélni Stefannal. Hazudott nekem! - És ekkor jutott eszembe. - Damon még mindig ott van, aki a csillagokat is lelopná nekem az égről, de egy barátomként szeretem. Becsapom őt, és most úgy érzem, Katherine vagyok!

Elena

- Hogy miért hazudott? Fogalmam sincs, nem jutottam még dűlőre vele, nem tudok érthető magyarázatot találni - emeltem fel a kezem. - De egy vámpírnak mindig van épeszű magyarázata. Stefannak meg végképp. - Azért ez nem hangzott valami "Szereltek, Stefan"-osan.

Elena

- Hát... igen. Neki mindig van. Talán most is lesz - mondtam.

Bonnie

- Nem, sajnos nincs. Valahogy nem jön össze. Szerintem ijesztő vagyok, azért nem közelít felém senki - mondtam.

Bonnie

Sophie-val együtt ültünk a folyosón, de nemigen szóltunk egymáshoz. Nem mondhatnám, hogy különösebben sok közös témánk lenne. Hallgatózni sem akartam, de hát a vámpírság egyik "áldása" ez is, nagyon jó a hallásom.

Valószínű, hogy a döbbenet még az arcomra is kiült. Szóval Elena még mindig Stefánt szereti szerelmeként, és Damont csak barátjaként. Nem mintha annyira szívlelném Damont, de... úgy tűnt, tényleg szereti a lányomat. Ha megtudja, hogy Elena nem viszonozza az érzelmeit... tartok tőle, hogy valami szörnyűt fog tenni...

Isobel

- Nem igaz, nem vagy te ijesztő! Talán félsz a kapcsolatoktól, mert az a Ben, tudod, a vámpír, eléggé átvert téged. - idéztem fel a múltat. - Bonnie, én annyira szeretném, hogy boldog légy. Emlékszel még? "Egyáltalán, mi az isten az a boldogság? Mondja már meg valaki nekem, de tényleg." Tavaly irodalom órán és nekem most ez jutott az eszembe. A boldogságod nekem az nagyon fontos, mert akkor te is jól érzed magad és én is.

Elena

Amint meghallottam, hogy Elena még mindig Stefant szereti, a szemeim elkerekedtek, és ahogy láttam, Isobel is meglepődött. Hirtelen nem tudtam mit csináljak. Mondjam el Stefan-nek, hogy még mindig őt szereti, és újra boldog lesz Elenával? De akkor Damon lesz boldogtalan, viszont ha nem mondom el Stefan-nek, akkor ő marad szomorú.Legjobb lenne, ha magamban tartanám, nem akarom újdonsült barátnőm, Bonnie bizalmát, sem az Elenáét eljátszani. Azon kezdtem el gondolkozni, melyik fájna jobban. Ha Stefan, vagy Damon szenvedne?

Sophie

- Kedveled őket? - fordultam Sophie-hoz, mikor láttam, hogy vívódik. Hallotta ő is, miről folyik a szó odabent, láttam rajta. - Mármint, Stefant és Damont? Látom, hogy vívódsz, gondolom, azért, hogy elmond-e nekik az igazat.

Isobel

- Igen, nagyon - bólintottam - Nem tudom mit kellene tennem. Lehet, az lenne a legjobb, ha nem szólnék senkinek, majd Elena tisztázza a helyzetet, ha akarja. Örülnék, ha Stefan boldog lenne,hazudnék, ha azt mondanám, nem fájna Damon szomorúsága. Te mit tennél? - kérdeztem

Sophie

- Az én helyem Elena mellett van, nem számít, hogy mit tartok a fiúkról, a lényeg, hogy bármelyikük mellett is marad, boldogok legyenek együtt. - Anya vagyok, az a dolgom, hogy a gyermekem boldogságát tartsam a szemem előtt. Más nem számít. - Tudom, hogy végül az egyik Salvatore-fivérnek összetörik a szíve, és valószínűleg boldogtalan is lesz egy ideig. De miután mindkettejükkel nem lehet Elena, választania kell közöttük, hogy melyikük lesz csak a barátja. Csak azt remélhetjük, hogy a "barát" idővel talál valakit, akit szerethet, és aki viszont szereti őt - néztem elgondolkodva Sophie-ra.

Isobel

- Remélem Elena végül azt választja, aki mellett igazán boldog, és nem lesz semmilyen bonyodalom - sóhajtottam - Szerintem idővel visszatalál Stefanhoz, mert ahogy elmesélte, mennyi mindenen mentek keresztül, én azt mondom, hogy ő az igazi szerelme - halványan elmosolyodtam - Damon szíve pedig újra összetörik, viszont félek, hogy mekkora hülyeséget fog akkor csinálni.

Sophie

- Igen, lehet, hogy félek tőlük. Ben... Azt hittem, hogy az a srác, akit régen megismertem... Mindegy... Majd jön valaki - mosolyogtam rá. - Én is így érzek, Elena. Nem szeretem, ha boldogtalan vagy. - Kis idő múlva megszólaltam. - Hívjam be a többieket?

Bonnie

- Kik vannak odakinn? -kérdeztem egy kis habozás után.

Elena

- Az anyukád és Sophie, ha még itt van - feleltem.

Bonnie

- Most mennem kell - álltam fel a székről és kimentem a kórházból. Mivel Stefan még mindig nem írt, ezért elmentem a birtokra, hátha ott találom.

Sophie

- Szia - intettem neki. - Majd még biztosan találkozunk. - S figyeltem, amint Sophie távozik, egyedül hagyva engem a folyosón.

Hallottam, hogy Elena megkérdezte odabent, kik vannak még itt kint. Hát... - gondoltam -, már csak én.

Isobel

- És mikor mehetek haza? Unom már az itt tétlenkedést! - csaptam le a takarómra és visszafeküdtem. - Idegesítő, hogy nem csinálhatok semmit. És még elmenni sem tudok, mert anya úgy is az utamat állja, rólad nem is beszélve, szóval... remélem, hallottad! - nevettem és ezt az utolsó két szót anyumnak címeztem.

Elena